digitális nomád

Békeharcos bokszkesztyűben

, , , , , , , , , , , ,
Pintye Tímea thai box bajnokot nem csak a ringben hajtja a küzdőszellem. Megvívta a maga szabadságharcát egy álomba illő életért – benne helyfüggetlen nemzetközi vállalkozással, miközben életvitelszerűen utazik, ha épp nem tombol a járvány. A kutyaharapást szőrével gyógyítja: pár éve ramadán idején beköltözött egy egyiptomi családhoz böjtölni, hogy a londoni terrortámadás után kigyomlálja magából a muszlimoktól való félelmét. Azóta is hadat üzen az előítéleteknek, etikus instagrammerként pedig egyvalamit szeretne: értéket adni az embereknek.

 

Azt írtad egy Instagram-posztodban, hogy akkor érzed magad kényelmesen, amikor kényelmetlenül érzed magad. Ez azt jelenti, hogy direkt keresed a kényelmetlen helyzeteket?

Tanulásmániás vagyok: fűt a tudásvágy, ezért mindig azon vagyok, hogy új emberekkel találkozzak, akiktől tanulhatok, és olyan helyzetekbe kerüljek, amiknek szintén van tanulsága. Persze sokszor kényelmetlen, de annál izgalmasabb. Ezt eddig főleg az utazás adta meg és a sport. 

Ez a bevállalós hozzáállás az élet más területén is jellemző rád. Beszéljünk életed eddigi talán legkeményebb élményéről. Éppen Londonban voltál, amikor a 2017-es terrortámadás történt. Méghozzá a lezárt metróban – akkor, amikor még senki sem tudta, hogy elkapták-e a tetteseket. Megtapasztaltad a tehetetlenség okozta pánikot, ami másoknál felerősítené a muszlimoktól való félelmet. Te mégis pont akkoriban határoztad el, hogy küzdeni fogsz a velük kapcsolatos előítéletek ellen. Hogy jön össze ez a két dolog?

Amikor még Magyarországon éltem, nagyon előítéletes voltam a muszlimokkal szemben: előfordult, hogy ha megláttam egy fejkendős nőt a buszon, akkor olyan halálfélelem uralkodott el rajtam, hogy inkább leszálltam, mert rettegtem, hogy bombát rejteget a ruhája alatt. Később, amikor már Londonban éltem, sok muszlimmal megismerkedtem, laktam is muszlimoknál, és ráeszméltem, hogy mennyire nem fekete-fehér a kép. Rengeteg jólelkű emberrel találkoztam köztük, és szembesültem azzal is, hogy a vallásukat többnyire félreértésekre alapozva démonizáljuk. Megértettem, hogy a szorongásom csak akkor csökkenhet, ha közel megyek a félelmem tárgyához, és jobban megismerem. A csavar a dologban az, hogy a terrortámadás napján éppen egy muszlim jótékonysági estről tartottam hazafelé. Így aztán szembesültem vele, hogy másnaptól megint közellenséggé fog válni minden muszlim, beleértve a barátaimat is, akik semmi rosszat nem tettek, sőt: éppen azon dolgoztak, hogy jobbá tegyék a világot. Ekkor határoztam el, hogy segítek nekik és az előítéletes embereknek is, hogy árnyaltabb legyen a kép a fejekben, és csökkenjen a gyűlölet és a félelem.

Mit tettél az ügy érdekében?

Elkezdtem tanulmányozni a Koránt, rendszeresen beszélgettem imámokkal és más muszlimokkal a vallásukról, illetve indítottam egy Instagram oldalt, ahol elmeséltem az embereknek a tapasztalataimat. Emellett kétszer is végigcsináltam a ramadán alatti böjtöt: másodszor úgy, hogy elutaztam Egyiptomba, és beköltöztem egy helyi muszlim családhoz. Elképesztően kedvesek voltak velem, az egyikük még szabadságot is kivett a kedvemért, hogy tudjunk közösen jönni-menni a városban, és beszélgetni. 

A bátorságod és az életszemléleted mára 20 000 követőt vonzott az Instagram oldaladra a világ minden tájáról. De gondolom, a családodat és a barátaidat a frász kerülgette, amíg az iszlamofóbia elleni projektedet végigvitted.

Egy ideig nem tudtak róla, mert nem akartam, hogy aggódjanak. Anyukámat is csak akkor hívtam fel, amikor már Egyiptomban voltam. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem örült neki.

Sosem inogtál meg menet közben, hogy hátha mégis beigazolódik néhány előítélet? 

De, rengetegszer. Ennek az az oka, hogy a Koránt sokan sokféleképpen értelmezik, és erre még rárakódik a helyi kultúra is, amit gyakran összemosnak azzal, ami tényleg le van írva. Sok modern muszlim azért van eltévedve, mert azt hiszi, hogy bizonyos dolgokat az iszlám tesz kötelezővé. Vegyük például a nők nemi szervének megcsonkítását. Sok afrikai országban gyakorlat, és gyakran a vallásra fogják: úgy gondolják, hogy enélkül nem lehet a tisztességet megőrizni. Holott ilyenről egyáltalán nincs szó a Koránban. Ha ilyesmit olvastam volna ténylegesen vagy bármi mást, ami nem egyeztethető össze az emberi méltósággal, akkor én is azt mondtam volna, hogy álljon már meg a menet. De sok muszlim egyszerűen csak követi, amit a felmenői csinálnak, ahelyett, hogy maga értelmezné a Koránt – ahogyan sok keresztény sem olvassa a Bibliát, csak másolják, amit otthon láttak. 

Hogyan tudtad szétválasztani a kultúrát a vallástól? Mondjuk amikor szép szőke lányként az arab országokban szembesültél azzal a ténnyel, hogy a catcalling, vagyis a nők szóbeli zaklatása mennyire általános.

Ebből a szempontból nagyon jó belépő volt, hogy én a tiszta iszlámot ismertem meg, ami mentes minden kulturális hordaléktól és belemagyarázástól. Hiszen nem muszlim országban nőttem fel, eleinte csak imámokkal beszélgettem. A catcallingnak nincs köze a Korán üzenetéhez: az a hozzáállás semmiképpen sem az igazi iszlámból jön, hogy férfiként minden nő a tulajdonod, akit csak meglátsz az utcán. Sőt: igaziból a tanítások szerint a férfiaknak le kellene sütni a szemüket, ha olyasmit látnak, ami kísértésbe viheti őket, így adva meg a tiszteletet. A catcalling csak személyiség és kultúra függvénye.

Az egyik legellentmondásosabb, félelmet keltő dolog a dzsihád értelmezése. Mit értesz alatta te, a Koránban olvasottak és az imámokkal folytatott beszélgetéseid alapján?

A dzsihád egyrészt az önmagaddal folytatott belső harcot jelenti annak érdekében, hogy jobb emberré válj. Másrészt arra vonatkozik, hogy ha a muszlimokat megtámadják, akkor megvédhetik magukat. Ez azért került bele a Koránba, mert Mohamed próféta és társai eleinte nem védekeztek támadás esetén, nem volt nekik szabad – annak ellenére, hogy kiűzték őket Mekkából. Emellett minden muszlim feladata terjeszteni a hitet, de az nincs leírva, hogy gyilkold le a világot az iszlám terjesztése érdekében. Ennek az ideális módja az, ha törekszel arra, hogy jó ember legyél, és követendő példaképpé válj mások szemében. A jótékonykodás például előírás, ha már a jó cselekedetekről beszélünk.


Isztambul

Azzal a helyzettel mit kezdesz, amikor történik egy terrortámadás, és a fejedre olvassák, hogy véded a muszlimokat?

Érdekes, hogy leginkább a baráti körömből érkeztek számonkérő megjegyzések. Szerintem viszont az nem tartozik igazán semmilyen vallási felekezethez, aki erőszakos eszközökhöz folyamodik azért, hogy másra erőltesse az igazát. Mert alapjaiban minden vallás azt tanítja, hogy tegyél jót embertársaiddal, és formáld jobb emberré magadat. Egyik vallás sem akar terroristákat nevelni. Szerintem leginkább az elfogadással és a nyitottsággal tehetünk a terrorizmus ellen. Sok második generációs, Nyugat-Európában élő bevándorló fiatal van, akiknek a szülei muszlim országokból érkeztek. Ők gyakran azért radikalizálódnak, mert sokan nem fogadják el őket az új hazájukban, és gyökértelenekké válnak. Kapaszkodókat keresnek, és szeretnének tartozni valahová. 

Megérintett valaha lelkileg a vallás, miközben foglalkoztál vele?

Spirituálisan nem, hiszen nem tértem meg, de nem is ez volt a cél. Viszont szerintem jobb ember lettem, főleg a böjtölésnek köszönhetően. Régebben például gyakran kifordultam magamból, ha éhes voltam. Türelmetlen voltam, és nem lehetett hozzám szólni – úgyhogy mindig volt nálam valami nasi vészhelyzet esetére. Ezen sokat csiszolt a ramadán, főleg, hogy én a nagyját Londonban csináltam, ahol napkelte és napnyugta között sokkal több idő telik el, mint mondjuk egy arab országban. Kb. hajnali 2-től este 9-ig étlen-szomjan voltam. Ezzel egyébként ki is vívtam a muszlimok tiszteletét. Most már, amikor éhes leszek, akkor tudom, hogy ha 18 óra böjtölést kibírtam, akkor csak kibírom még azt a félórát, amíg a pultos srác összedobja a vacsorámat a take away-ben. De szerintem talán könnyebb dolga van annak, aki vallásos, vagyis okkal csinálja az egészet, és tud imádkozni valakihez, hogy jobban bírja a strapát. Én nem tudtam kapcsolódni ezáltal Istenhez, ezért nálam inkább az önfegyelemről szólt a dolog.

Hogy viselted a negatív kommenteket?

Számítottam rájuk, mert elég kényes témát feszegettem. Akkor támadtak sokan, amikor megjelent egy cikk Magyarországon az iszlamofóbia elleni projektemről. De ettől nem törtem össze, hiszen én is ott nőttem fel, és tisztában voltam vele, mit éreznek az emberek. Régebben ugyanannyira féltem és előítéletes voltam, mint ők, abszolút meg tudom érteni. Az más kérdés, hogy sosem mondtam ki hangosan, ha rosszat gondoltam valakiről a származása miatt. Ami a külföldi kritikusaimat illeti: egyszer kaptam egy negatív kommentet egy muszlimtól, aki szerint nekik nincs szükségük egy fehér lányra ahhoz, hogy megvédjék magukat. Ami valahol szerintem rasszizmus, mert bőven vannak fehér bőrű muszlimok is a világon. Úgyhogy hamar le is oltotta őt a többi követőm.

Ettől a kezdeményezésedtől függetlenül is többször írtál már arról, hogy hiszel a sokszínűség erejében. Szerinted miért jó, hogy sokszínű a világ?

Először akkor döbbentem rá, hogy ez mennyire fontos, amikor láttam egy dokumentumfilmet egy indonéz törzsről. Leraktak három fésűt indonézek és európaiak elé. Két fésű fából volt, de az alakjuk különbözött, a harmadik pedig fémből, aminek viszont az alakja hasonlított az egyik fafésűre. Megkérdezték a résztvevőket, hogy melyik két fésű hasonló. Az indonézek a két fafésűt választották, mert náluk az anyag fontosabb a külalaknál, az európaiak pedig a két egyforma alakúra mutattak rá, amik különböző anyagból készültek. Ennyire másképp látjuk a dolgokat a világ két különböző pontján. Ezért nagyon hasznos szerintem, ha például egy cég multikulturális: más származású emberek ugyanazt a témát másképp közelítik meg, és így sokkal több ötlet születik, nagyobb lesz a merítés.


Szenegáli fiatalok körében

Te a sokszínűséget rendszeresen megtapasztalod testközelből: évek óta járod a világot digitális nomádként. Most éppen Mexikóba tetted át a székhelyedet egy időre: ott várod ki, hogy kicsit csillapodjon a járvány. Mi volt a legfontosabb dolog eddig, amit az utazásaid során megtanultál, és szerinted másnak is hasznára válhat?

Azt mindenképpen, hogy előbb mindig kérdezzek, mielőtt bármit is feltételeznék, mert minden ember más, és torzítja a reális észlelésemet, ha mindig magamból indulok ki. De nyitottá válni egy folyamat, nem megy egyik napról a másikra. Az pedig egy újabb lépcsőfok volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt a nyitottság és a vakmerőség között. Mert egy egyértelműen rossz előérzetre nyilván hallgatni kell, de ebben ma már a rutinom segít. Mondok egy példát: amikor Marokkóban jártam, akkor még csak épphogy elkezdtem utazgatni, és nagyon előítéletes voltam a helyiekkel, főleg a férfiakkal szemben. Bár három fiúval utaztam, akik vigyáztak rám, még így is félelmetes volt, amikor kiszálltunk a kocsiból este, és azonnal odajött hozzánk vagy öt marokkói, mint egy zombiapokalipszisben. Pánikoltam, hogy elrabolnak vagy megkéselnek. De minden hasonló esetben bebizonyosodott, hogy általában három dolgot akartak: eladni valamit – többnyire füvet, szállást ajánlani vagy segíteni. 

Sosem kerültél necces helyzetbe?

De igen. Viszont hihetetlen, hogy még akkor sem bántott minket senki, amikor egy félreértés miatt egy drogbáró főhadiszállásán kötöttünk ki a marokkói Rif-hegységben, ahol tényleg a madár sem jár, térerő meg pláne nincs. A fiúk, akikkel utaztam, szerettek volna venni füvet (én próbáltam, de nem szeretem), ezért egy helyi erő elvezetett minket a „főguruhoz”. Ehhez a semmi közepén kellett kocsikáznunk pár órát. Valamiért azt hitte a vendéglátónk, hogy komoly nagykeres vásárlók vagyunk, ezért fejedelmi bánásmódban részesített minket: vacsora, mentatea, mintatermék, ahogy kell. Aztán a vacsora után, amikor rátért volna a bizniszre, hamar elsötétült az arca, mert kiderült, hogy a fiúk maximum annyi füvet vennének, amennyi a saját fogyasztásuk. A házigazdánk elképesztően dühös lett, de uralkodott magán. Az lett a vége, hogy – mivel időközben besötétedett, lámpák pedig szintén nincsenek a hegyekben – elszállásolt minket, majd másnap kaptunk reggelit, és ha nem is jó szájízzel, de békében elváltunk egymástól. Pedig ha valahol, hát ott aztán tényleg történhetett volna bármi: sosem talált volna meg senki minket, ha mondjuk elásnak a környéken. 


A marokkói kék városban, Chefchaouenben

Nagyon tudsz élni, de szinte semmit sem csinálsz pusztán a hedonizálás miatt. Fontos, hogy mindig üzenj valamit az embereknek a tetteiddel?

Szerintem kell, hogy legyen hozzáadott érték. Bármit is teszek ki az internetre, először megkérdezem magamtól, hogy mivel lesz jobb a követőimnek, ha ezt megosztom velük. Szeretnék adni valamit a világnak: inspirálni vagy elgondolkodtatni az embereket, esetleg egy másik szögből bemutatni egy jelenséget. Ha például posztolok egy fotót egy vízesésről, akkor biztos írok pár kulturális érdekességet is róla, amiért érdemes megnézni. Vagy megosztom, hogyan élhet az ember annyira szabadon és függetlenül, mint én, hogy ennyi szépséget láthasson. Az sem fordulhat velem elő, hogy csak azért menjek el valahová, és hajszoljam az élményeket, hogy aztán lőjek egy jó fotót, és megoszthassam az Instán. Baliról például alig posztoltam, mert nem tetszett, ahogyan az influenszerhorda viszonyul a szigethez. Sokan alig veszik észre a sok tényleg lélegzetelállító természeti csodát, mert a pózolási kényszer elvette az eszüket. Pedig ott is lehet rizsföldön dolgozó helyi nénikkel és bácsikkal beszélgetni arról, hogyan él és gondolkodik egy igazi indonéz ember, akinek érdes a tenyere a kétkezi munkától. Én pedig nagyon szeretek a helyiekkel vegyülni.


Az Iguazú-vízesésnél, Argentínában

Gyakran bevonod a követőidet különféle párbeszédekbe – és nem azzal a sok influenszertől megszokott kamumódszerrel, hogy kérdezel valamit, amire nem is vagy kíváncsi, csak azért, hogy a követőid aktivitása miatt láthatóbb legyél. 

Igen, lett jó pár barátom a követőim között, akik meg is hívtak magukhoz a világ minden tájáról. Az a tervem, hogy egyszer csinálok egy olyan világ körüli utat, amikor meglátogatom őket, és náluk alszom, pedig sosem találkoztunk. Ez is bizalom és előítélet-mentesség kérdése: így szeretném bebizonyítani, hogy az emberek alapvetően a jóra törekszenek. 

Biztos kaptál más jellegű ajánlatokat is…

Persze, muszlimoktól rendszeresen érkeztek házassági ajánlatok. De ezeket kedvesen visszautasítottam.

Most majdnem egy évig Magyarországon voltál a koronavírus-járvány miatt. Mivel töltötted otthon az időt?

Dolgoztam, barátkoztam, és a családommal foglalkoztam. Emellett rengeteget edzettem, és sikeresen kipipáltam egy újabb bakancslistás tételt: magyar thai box bajnok lettem a súlycsoportomban. 

Mondod ezt úgy mellesleg… A thai box egy külön fejezet az életedben: egészen Thaiföldig mentél, hogy az első profi meccsedre sor kerülhessen.

Már 5 éve bokszoltam, és nagyon vágytam arra az élményre, hogy egyszer a ringben is próbára tegyem magam. A felkészülés viszont brutális idő- és energiabefektetést igényel, ezért tudtam, hogy ha tényleg ezt akarom, akkor egy időre az edzést kell az első helyre tennem, és minden mást a háttérbe szorítani. Londonban egyszerűen nem tudtam fókuszálni, mert túl sok program vonta el a figyelmemet, szóval ott a ring esélytelen volt. Thaiföldön viszont mindent az edzésnek rendeltem alá: közöltem az edzőkkel, hogy nem szórakozni jöttem, és ők nem is kíméltek. Phuketen profi thai box harcosokkal edzettem egy hónapig, hetente 6 napot, napi 4–6 órán át. Aztán kiplakátolták velem a várost, és irány a ring. 


A thaiföldi meccs előtt

Győztél?

Nem és igen. Technikai KO-val kaptam ki, és megrepedt az egyik bordám. Úgy megrugdosott a thai ellenfelem, hogy azt éreztem, mindjárt átszakítja a tüdőmet, és meghalok. De nekem mégis hatalmas diadal volt: nagyon büszke voltam magamra, mert megvalósult egy álmom – még ha ennek az is volt az ára, hogy minden lélegzetvételnél fájt a bordám hazafelé a repülőúton. Azóta volt meccsem Londonban és Magyarországon is, és mindegyiket győzelemmel zártam.

 

A thai box terén is megmutatkozik az, hogy adni szeretnél az embereknek: például ingyenes edzéseket tartottál nőknek. Miért gondoltad ezt fontosnak?

A saját legnagyobb thai boxos céljaimat már kipipáltam a bakancslistámról: megvolt a thaiföldi meccs és az országos bajnoki cím is. De annyira sokat adott nekem a thai box, hogy szeretném, ha mások is átélhetnék azt a fantasztikus érzést, amit én edzés közben. Főleg a nők, akiknek ritkábban jut eszébe küzdősportolni. Pedig annál jobban semmi sem vezeti le a stresszt, mint amikor tiszta erőből ütsz vagy rúgsz meg valamit. Edzés után annyira nyugodt vagyok, hogy nehéz dolga van annak, aki fel akar húzni – ráadásul hatalmas önbizalmat ad.

Ennyi élményhez sok szabadidő kell. Mi indított el afelé, hogy ne csak álmodozz a függetlenségről, hanem meg is teremtsd magadnak?

Már nagyon korán elhatároztam, hogy szeretném bejárni a világot. Úgyhogy ezt a célt szem előtt tartva tanultam a lehető legjobban az egyetemen, hogy aztán ösztöndíjjal kimehessek Spanyolországba. Aztán amikor dolgozni kezdtem, akkor szembesültem vele, hogy az utazáshoz több pénzre lesz szükségem, ezért Londonba költöztem. Hamarosan lett egy 9-től 5-ig tartó klasszikus irodai munkám, de hamar rájöttem, hogy ez a kiszámítható, de unalmas élet nem tesz boldoggá. Már csak azért sem, mert nem a képességeimnek megfelelő állásom volt. Felkeltem, utaztam egy órát a munkába, közben megszagoltam 40 hónaljat a londoni metróban a magam 150 centijével, aztán beültem az irodába, hogy munka után újabb egy órát utazzak vissza. Amikor este 8-ra hazaestem, akkor szembe kellett néznem azzal, hogy ma sem csináltam semmi olyat, ami nekem igazán tetszett volna. És ez így ment nap mint nap.

Most már évek óta a saját social media ügynökségedet vezeted, és oda mész, ahová csak szeretnél. Az utazást ugyan a járvány kicsit megakasztotta, de a helyfüggetlenség és a távmunka éppen a koronavírus miatt aktuálisabb, mint valaha. Hogyan jutottál el idáig?

Három nyelven beszélek, két egyetemet végeztem, és korábban a Facebook magyarországi képviseleténél dolgoztam – ez mégsem volt elég Londonban ahhoz, hogy a tudásomnak megfelelő állást kapjak. Az sem számított jó pontnak, hogy Kelet-Európából jöttem. Közben viszont nagyon is tisztában voltam a kvalitásaimmal, ezért a fix állásom mellett elkezdtem szabadúszóként dolgozni social media marketingesként. Azt figyeltem meg, hogy sok marketinggurunak komolytalan a tudása a közösségi médiáról, azt a keveset viszont felhabosítva mégis kiválóan értékesítik. Az ügyfeleknek pedig közben nem tűnik fel, hogy tulajdonképpen vak vezet világtalant. Nálam viszont első kézből voltak infók, ezért tudtam, hogy valami egyedit tudok nyújtani. Először annak a sportklubnak a social media marketingjét vittem, ahová edzeni jártam, aztán pedig már ajánlgattak egymásnak az ügyfelek. Amikor úgy éreztem, hogy ki tudok fizetni egyhavi szállást, közlekedést és kaját, akkor kiléptem, és teljesen a saját lábamra álltam. Szerencsére egyre több munkám lett és fel kellett vennem embereket, hogy bírjam az iramot – így rövid idő után szabadúszóból cégvezetővé váltam. 


Timi mexikói „irodája” 

Sok embernek nehezen megy, hogy az idő és a pénz között válasszon, ezért vagy lemaradnak az élet igazán élvezetes dolgairól a sok munka miatt, vagy nem tudják megteremteni a jólétet. Te hogyan egyensúlyozol a kettő között?

Nekem az volt a célom, hogy utazzak, ne egy irodában éljem le az életemet. Ezért megbeszéltem magammal, hogy ha sikerül összegyűjteni egy bizonyos összeget, akkor kilépek. Ennek érdekében nagyon komolyan vettem a spórolást. Csak otthon kávéztam és főztem magamra, kávézóba és étterembe járás helyett. Otthon edzettem, és csak olyasmit csináltam, ami ingyenes. Emlékszem, hogy egyetlen jutalmat engedélyeztem magamnak, amikor ügyes voltam: a kedvenc japán étkezdémben ehettem maximum hetente kétszer egy másfél fontos (kb. 600 Ft-os) miszólevest. Amikor összejött a pénz, akkor viszont úgy döntöttem, hogy majd inkább akkor mondok fel, ha a duplája lesz. Aztán az is meglett, és még mindig nem mondtam fel, mert vérszemet kaptam, hogy még tovább és tovább gyarapítsam a bankszámlámat. Végül rájöttem, hogy nem jó irány, ha a pénz a célom, mert abból mindig lehet több, és sosem lesz elég. Főleg, ha elkezdem visszaforgatni és befektetni. De hol mondom azt, hogy stop? Mikor csinálom majd, amit szeretnék? Mikor élek…? Ezek a kérdések segítettek, hogy lépni tudjak. Vállalkozóként aztán szép lassan össze tudtam hozni egy csapatot, akik egyre inkább tehermentesítenek. Így sem dolgozom keveset, de én osztom be az időmet, és van szabadidőm is.

Két kaland között, tulajdonképpen kedvtelésből létrehoztál egy sportruházati márkát küzdősportoló nőknek, aminek azt a szlogent adtad, hogy „Engedd szabadjára a benned rejlő harcost!” Honnan jött az ötlet, és szerinted hogyan kell kiszabadítani magunkból a küzdőszellemet?

Nem találtam nekem tetsző edzőcuccokat, úgyhogy nem volt más hátra: megcsináltam magamnak. Csak aztán másoknak is megtetszett, és márkává fejlődött. Ami a kérdés másik felét illeti: szerintem a fókusz a kulcs. Ha szeretnék valamit, akkor nem a potenciális buktatókat nézem, hanem a megoldási lehetőségeket keresem. Mindig van egy fő csapásirány, aminek minden mást alárendelek, amíg el nem érem a célomat. Aztán jöhet a következő, és így haladok szépen álomról álomra.

***

Timi az interneten:

Üvegcsontok és kötélidegek: Lena két élete

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Carrie Bradshaw hatására lett újságíró, A vezércsel miatt tanult meg sakkozni – arról pedig főleg Marimar tehet, hogy a tengerpartra költözött, tobzódni a latinos életérzésben, közben pedig megtalálta önmagát. A koronavírus-járvány nem hozta zavarba: a bezártságot 2 év ágyban fekvéssel tanulta meg a maga javára fordítani, amire egy félresikerült műtét kényszerítette. Újabban egyre többen látják body positivity ikonnak: Ivanova Daniela kerekesszékesként is ízig-vérig nő, tele életkedvvel és sziporkázó humorral.

Pont egy éve, a koronavírus-járvány kezdetén készítettél egy videót a YouTube csatornádra arról, hogyan lehet ép ésszel átvészelni a hosszas bezártságot. Van benne gyakorlatod: tiniként átestél egy műtéten, ami rosszul sült el, és 2 évre ágyba kényszerített. Még működnek az akkor bejáratott túlélési stratégiáid?

Eleinte volt bennem feszültség, nehezen viseltem a vírussal és a bezártsággal kapcsolatos szorongásaimat, de az ember mindenhez hozzá tud szokni egy idő után. Türelmet tanultam, és úgy álltam hozzá, hogy most legalább nem vagyok ágyhoz kötve. A bezártság akkor és most is a tanulás és az alkotás termékeny időszaka volt. Abban a két évben tanultam meg a Photoshopot kezelni és weboldalt szerkeszteni, de nyelvtanulással is sokat foglalkoztam. Az egyik barátnőm latin táncokkal szórakoztatott otthon, sokat nevettünk együtt: elméletben megtanultam a rumba, a cha-cha-cha és a salsa lépéseit. Új barátságaim születtek az interneten, és az első párommal is akkor jöttem össze. Most, a járvány idején elkezdtem ukulelézni, és másfél év alatt egész jó szintre jutottam. A családommal is sokkal több időt tudtunk együtt tölteni vidéken – másfelől gyűjtögetésre szintén jó volt ez a pár hónap, többek között ezért is tudok márciusban albérletbe költözni Budapestre. Persze már alig várom, hogy újra kinyíljon a világ, és ki tudjak mozdulni.

Egyszer azt mondtad, hogy szereted magadat olyan helyzetekbe sodorni, amik kellemetlenek, és nincsenek az ínyedre, mert tudod, hogy azok megoldásra váró feladatok. Milyen mumusaid voltak, amikkel így birkóztál meg?

Az egyedül utazás volt a legnagyobb: féltem tőle, de végül életem legjobb döntésének bizonyult, hogy Spanyolországba költöztem egy időre. Megváltoztatta az egész életemet. Mindenkit csak bátorítani tudok, hogy merjen lépni, mert olyan csodák és lehetőségek várnak rá, amikre egyébként nem is gondolna. Az utazáson túl sok más helyzetben is előjönnek a szorongásaim: ilyenkor direkt belehelyezem magam az adott, kellemetlen helyzetbe, hogy edződjek és fejlődjek. Amikor például féltem egyedül bulizni, akkor csak azért is elmentem, és egy iszonyú jó este kerekedett belőle. Ha az ember mindig abban marad, amit ismer, akkor nem fejlődik, hanem megreked egy szinten. Egyébként nagy kihívás az önmagammal, a saját gondolataimmal való egyedüllét is. A nyilvános beszéd és éneklés ugyanez a kategória: mindig vágytam rá, hogy figyeljenek rám az emberek, de a belső vívódásaim megakadályoztak sokáig a szereplésben.

Azóta megizmosodott a bátorságod: például a fejedbe vetted, hogy te márpedig egy spanyol bárban fogsz énekelni, és úgy is lett. Addig hívogattad a bárokat, és írogattál nekik, amíg össze nem jött. Mi táplálja ilyenkor az önbizalmadat?

Hatalmas munka van mögötte. Azt a bepróbálkozást, ami végül sikerrel járt, megelőzte 15 másik, amikor nem mertem felhívni a bárokat, vagy visszautasítottak. Nagyon kényelmetlen kilépni a komfortzónámból, mert mindig ott a kudarc lehetősége. Arra kellett lelkileg felkészülnöm, hogy igen, előfordulhat, hogy visszautasítanak. Korábban sokszor megfutamodtam már nekem fontos helyzetekben, és mindig megbántam, hogy nem tettem egy kicsit többet magamért. De egy idő után annyira rossz érzés volt már a megbánás, hogy elkezdtem ezen dolgozni. Nem akarom a kihagyott lehetőségeimet sajnálni: inkább belevágok, maximum visszautasítanak. Elmondhatom, hogy mióta ilyen a hozzáállásom, azóta sorra nyílnak meg előttem a kapuk.

Apropó, éneklés: felhívott az RTL Klub, hogy küldj nekik egy videós nevezést az X-Faktorba. Ebből lett azóta valami?

A videó elkészült, a többiről pedig még nem beszélhetek, mert egyelőre titok…

Kiskorodban nagyon szeretted a latin-amerikai szappanoperákat, és egy olyan romantikus világról álmodoztál kiskamaszként, mint amit például a Marimarban láttál. Ma persze tisztában vagy vele, hogy a fele sem igaz ezeknek a felhabosított meséknek, és sokszor ironizálsz is rajtuk. Viszont szerintem nagyon üdítő kis fricska volt részedről az élet felé, hogy azért amit csak lehet, azt te kivetted a valóságban is ebből az álmodból.

Igen, ezek hatására ismertem és szerettem meg jobban a latin kultúrát. 9 évesen elkezdtem spanyolul tanulni, és nagyon tetszettek a latinos dallamok is. Sok könyvet olvastam akkoriban Spanyolországról, és a fejembe vettem, hogy egyszer odaköltözöm, ami persze nem Latin-Amerika, de nagyon sok a hasonlóság. Tényleg gyakran úgy éreztem magamat, mintha egy sorozat főhősnője lennék. Amikor ott voltam, akkor minden pillanatot megéltem a maga teljességében. Alicantéban egy szegénynegyedben laktam, és amikor hazafelé menet befordultam az utcánkba, akkor mindig ott múlatták az időt a bárok előtt a helyiek, főleg férfiak. Beszélgettek, sakkoztak, kártyáztak, ettek-ittak és nagyokat nevettek. Én szintén remekül szórakoztam, mert minden alkalommal, amikor megláttak, úgy nyílt szét a tömeg, mint a Vörös-tenger. Aztán amikor elértem a lakáshoz felvezető rámpát, odaszaladtak a placcon focizó gyerekek, és már nyitották is ki nekem a kaput. Szívmelengető érzés volt: mintha csupa kedves szomszéd vett volna körül, és kicsit én is odatartoztam volna.

Kicsit komolyabb vizekre evezve: az első alicantei utadat önismereti utazásnak is szántad, amikor szakítottatok az akkori pároddal, és elköltöztél tőle. Érzelmileg önállóvá szerettél volna válni, és jobban rátalálni önmagadra.  Beváltotta ez a terv a hozzá fűzött reményeidet?

Felülmúlta az elképzeléseimet. Nem tudtam, mire számítsak: az ábrándos kép mellett volt bennem egy óriási bizonytalanság és félelem is. De aztán életre szóló barátságokra, sőt: új otthonra találtam. Legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy be tudok illeszkedni idegen nyelvű környezetben is, és családtagként szeretjük majd egymást a főbérlőmmel, akit én csak Nénjének hívok azóta, mert teljesen olyan, mintha kaptam volna az élettől egy új nagynénit. Ő maga is megjárta egyébként a hadak útját: a történetét megírtam egy cikkemben.

Azért gondolom, a sok öröm mellett volt pár meredek helyzet is, amikor elő kellett venni a találékonyságodat a megoldáshoz.

Persze, mert sokszor voltam egyedül, még úgy is, hogy nagyon hamar lettek barátaim a világ különböző pontjairól. Egyszer például tönkrement a kerekesszékem, és nem volt olyan magas szinten a spanyoltudásom, hogy a szervizben olyan szavakat vonultassak fel, mint például „anyacsavar” – angolul pedig ott nem beszéltek. Be kellett látnom, hogy ez az a helyzet, amikor merni kell segítséget kérni, és végül a főbérlőm pikkpakk elintézte nekem a dolgot. 

Arról is sokat ábrándoztál, hogy újságíró leszel – tinédzserkorodban nagy Szex és New York rajongó voltál, és szerettél volna te is egy kicsit Carrie Bradshaw lenni. De itt sem álltál meg a meddő álmodozás szintjén: ma már tényleg újságíró vagy, és nemrég szakmai díjra is jelöltek egy interjúdért. Arról pedig a tetoválásod árulkodik, hogy az írás valójában sokkal többet jelent az életedben annál, mint hogy hasonlíts valakire, aki nem is létezik.

Igen, egy madártollat tetováltattam a kezemre, ami számomra az írást és a szabadságot szimbolizálja. A penna egy nekem nagyon fontos spanyol szót ír le: „pasará”, ami azt jelenti, hogy elmúlik. Ez egy indiai mesére utal, amelyben egy hercegnő arra kér egy hindu bölcset, hogy véssen egy olyan bölcsességet a gyűrűjére, ami a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pedig ezt az egyetlen egy szót véste a gyűrűjébe. Nekem ez a gondolat sok erőt ad a mindennapokban. A segítségével könnyebben tudom uralni a hirtelen fellángoló érzéseimet, jobban értékelem a pillanatot, és könnyebb a jelenben maradnom. Sokat segít a gondolat, hogy egy fájdalom sem tart örökké.

Ahogy Carrie Bradshaw nem fél tabukat döntögetni, úgy te sem hátrálsz meg az olyan sikamlós témák előtt, mint például a kerekesszékesek szexuális élete, amiről az eddigi legnépszerűbb cikkedet írtad. Milyen visszajelzéseket kaptál?

Nekem soha semmi nem volt tabu, ami a kerekesszékes léttel kapcsolatos. Tudtam, hogy erre a témára nagyon kíváncsi mindenki, csak tapintatból nem mernek kérdezni, így hát elébe mentem. A sztereotípia az, hogy nekünk nincs részünk intimitásban. Ez egy kártékony tévhit, mert visszatartó erő lehet az ismerkedésnél: hiába tetszik meg neked egy kerekesszékes ember, inkább nem mész oda hozzá, mert attól tartasz, hogy egy fontos dologról le kellene mondanod, ha őt választanád. 

Olyan emberekről is hallottál már, akiket kifejezetten vonz szexuálisan a kerekesszék.

Sőt: nemcsak a kerekesszékesek, hanem alapvetően a kiszolgáltatottság. Nyilván jó, ha van a másikban védelmező ösztön, de azért ez más. Én is találkoztam olyan férfival, aki azzal indított, hogy ő nagyon szeretné kipróbálni egy kerekesszékessel. A kíváncsiságot valamennyire megértem, de szerintem nincs rendben, ha valakinek ez egy bakancslistás tétel, szóval ilyenkor inkább odébbállok.

Feltűnően éretten állsz a nőiességedhez. Mindig nagyon rendben van a sminked, a frizurád és a ruhád – de megmutatod azt is, amit sokan nem tennének a kirakatba. Hogy jutottál el addig a gondolatig, hogy attól még teljes értékű nő vagy, hogy nem tökéletes rajtad minden?

Sokáig én is azt képzeltem, hogy csak akkor vagyok igazi nő, ha tökéletes a testem. Nehezen barátkoztam meg vele, hogy túl hosszúak a karjaim, hogy alacsony vagyok és a többi. Ma már nyíltan vállalom a hiányosságaimat, és ez kicsit olyan nekem, mint egy terápia. Persze igyekszem mindig az előnyös darabokat választani, mert szeretem, ha jó rám nézni. De kevés nő nyert a genetikai lottón, és nem titkolt célom, hogy az én példám hatására ők is jobban érezzék magukat. Ha én meg tudtam békélni a testi hibáimmal, akkor másnak is sikerülni fog. Ezért veszek részt szívesen body positivity témájú kampányokban és fotózásokon, legutóbb Kozma Rita kamerája előtt. 

Láttam egy TED előadást, amiben egy kerekesszékes komikus, Stella Young arról beszél, hogy esze ágában sincs másokat inspirálni. Mert szerinte az a fogyatékossággal élő emberek tárgyiasítása, amikor az épek folyton motivációs forrásként akarnak titeket használni. Ledöbbentem, mert azt hittem, nektek jólesik, ha inspiráltok másokat. Te hogy látod?

Annyira örültem, hogy végre valaki kimondta ezt! Igen, minket általában vagy alábecsülnek vagy felmagasztalnak. Az arany középút ritka, pedig az lenne a célravezető. Én is azt szeretem, ha természetesen állnak hozzám, annak tudatában, hogy egymás mellett élünk egy olyan világban, ahol vannak épek és fogyatékossággal élők. Ne boruljanak le előttem mondjuk azért, mert kerekesszékes létemre jártam egyetemre – de ne feltételezzék rólam alapból azt sem, hogy egy sima bevásárlásra vagy főzésre sem vagyok képes. Nekem is többen javasolták már, hogy tartsak motivációs beszédet, de én nem ebben teljesedem ki: Ivanova Danielaként több vagyok annál, mint hogy milyen járművel közlekedem. Én a zenémmel, a vlogommal, az írásaimmal és az útiélményeimmel szeretnék kapcsolódni az emberekhez. 

Biztos sok ép embertől hallod, és nagy eséllyel idegesít is, amikor azt mondják: „össze kell kapnom magamat, de legalábbis szégyenkeznem, mert a te gondod sokkal nagyobb az enyémnél”. Erre mit reagálsz?

Azt szoktam mondani, hogy ha valaki a saját problémáját nagyobbnak éli meg, mint én az enyémet, akkor abban a helyzetben az ő gondja nagyobb. Miért ne lehetne valaki szomorú azért, mert nem sikerült egy vizsgája, szakítottak vele, vagy csak fáj az élet? Nincs erre külön mérce, hogy mi számít nagynak vagy kicsinek. Gyakran próbálják rám tolni, hogy milyen hatalmas az én bajom, de már rájöttem, hogy úgysem tudok senkit meggyőzni arról, hogy minden attól függ, honnan nézzük.

Volt olyan időszak az életedben, amikor a betegséged ellenére sem voltál túl elővigyázatos és kifejezetten kerested a bajt: extrém sportok, féktelen bulizás és spontán kalandok. Milyen tanulságokat szűrtél le ebből a korszakodból?

Akkor kezdtem el nagykanállal habzsolni az életet, amikor felépültem a kétéves fekvés után. 18 éves voltam, és korábban sok mindenből kimaradtam, amit a korombeliek megélhettek. Így amint felgyógyultam, egyszerre akartam mindent bepótolni, és a carpe diem lett a filozófiám. Arra gondoltam, hogy ki tudja, mikor lesz egy újabb balesetem vagy műtétem. Mindenre igent mondtam, ami adrenalin: jöhetett a jet ski, a sárkányrepülés, a motorozás, a partik és a többi. Persze azt tegyük hozzá, hogy nálam sokszor apró dolgok is extrémnek számítanak, mert üvegcsontúként szó szerint törékeny vagyok. Talán vakmerő és felelőtlen voltam, de akkor arra volt szükségem, az isteni gondviselés pedig valahogy mindig velem volt. Ma már persze tudom, hogy nem élek attól kevésbé teljes életet, hogy nem ugrok fejest mindenbe. Most például ezért nem mentem síelni, pedig hívtak.

Több csonttörésed is volt már, ennek ellenére muszáj nevetni azon, ahogyan elmesélsz egy-egy balesetet, még ha bizarrul hangzik is ez. Amikor például a barcelonai buszbalesetedről beszéltél egy videóban, akkor sem mulasztottad el megjegyezni, hogy milyen jóképű volt a mentősfiú  – pedig néhány hétig ismét feküdnöd kellett a sérülésed miatt. Honnan jön ez az önirónia?

Sok baleset eleve abszurd, ahogy gyakran az élet is, és muszáj kifigurázni. Tényleg volt már olyan, hogy a mentőben végignevettük az utat a barátnőimmel a kórház felé robogva. Persze utána mindig jön a feketeleves, és nyomom az ágyat – de én annál jobban szeretem az életet, semhogy sokáig rosszul érezzem magam, és tocsogjak az önsajnálatban. Ilyen az alaptermészetem: túl sokáig egyszerűen nincs kedvem szomorúnak lenni.

***

Lena Világa:

Facebook oldal:  facebook.com/Lenavilaga88

YouTube csatorna: youtube.com/lenavilaga   

Blog: lenavilaga.eu 

Instagram: instagram.com/lenavilaga