Horváth János a kutyás húzósportok egyik hazai vezéregyénisége, színész, humorista, harcművész, indiánszakértő és „mutatványos”, de leginkább hivatásos kultúrbarbár. A kutyaszánhajtást többek között Alaszkában tanulta, karatetudását Japánban csiszolgatta, kultúrstandup előadásain pedig néha játékból megskalpolja a közönséget – de szerinte a játéknál nincs komolyabb dolog a világon. Élete legmeredekebb kalandjai a vadonban megtanították rá, hogy bár a természet a főnök, időnként azért az állhatatos ember is kerülhet alkupozícióba.

 

Vadregényes fiatalkori álmai sok embernek vannak, de a legtöbben valahol menet közben feladják. Te viszont sok mindent megvalósítottál a tieidből. Mi adott elég svungot például ahhoz, hogy Alaszkába költözz, és kutyaszánhajtást tanulj?

Ausztriában egyszer láttam egy szibériai husky-t, aki a szakadó hóban, a száz kilométeres szélben csak ült, és a szél felborzolta a szőrét. Becsukta a szemét, és nekifeszült a szélnek. Nagyon sokáig néztem azt a kutyát. Ez az élmény pedig afelé lökött, hogy el kell menni oda, ahol ezek sokat üldögélnek így szemben a széllel, a hóban, mert ezt látni kell. 

Végül hogyan jutottál ki?

Anno sokat jártunk Csehszlovákiába, megtanulni a kutyaszánhajtás fortélyait, és az ott kialakult kapcsolatrendszerem révén jutottam el alaszkai kutyaszánhajtókhoz tanulni.

Alaszkában aztán adódott pár életveszélyes helyzet, például jávorszarvasokkal kerültél összetűzésbe. Mi minden történt?

Ilyen gyakran előfordul arrafelé, mert a jávorszarvas ott szeret járkálni, ahol az ember. Egyszer kutyaszánhajtás közben ugrott át fölöttem egy, és majdnem lerúgta a fejemet. De olyan is volt, hogy az udvarban rugdosta egy hatalmas példány a kutyaházakat. Eszembe jutott, hogy a Távol Afrikától című filmben Meryl Streep a bivalyoknak azt mondta, hogy „huss” – hát, ez nálam nem vált be. A jávorszarvas rám támadt, én pedig a fel- és hátraugrás világrekordját abban a pillanatban megjavítottam. Teljesen beszívtam a hasamat, úgyhogy végül csak a ruhámat érte el a lábával. 

Handlerként később komoly szereped volt abban, hogy az alaszkai „mestered” megnyerje a legendás kutyaszánhajtó versenyt, az 1000 mérföldes Yukon Questet, te mégsem kaptál a 25–30 000 dolláros fődíjból egy fityinget sem. Nem lettél ideges?

Addigra már hozzászoktam a viszonylag nyers bánásmódhoz:  Lavon – a főnököm – arra sem volt hajlandó soha, hogy Jánosnak szólítson John helyett, hiába kértem, és váltig állította, hogy Magyarország nem létezik. Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt egy könnyű eset. Viszont sokat lehetett tőle tanulni szakmailag, és végül is ő nyomta le a versenyen azt a 9 napot Kanada és Alaszka között, -60 fokban. Rengeteget olvasott Alaszka történelméről, ami engem is nagyon érdekelt, és nyomdája volt, szóval idővel biztos javult volna a kapcsolatunk. Aztán egyszer csak váratlanul abbahagyta a kutyaszánhajtást, és mindent otthagyott – úgy, hogy még a tévét sem kapcsolta ki maga után. Azóta gitáros hittérítő Texasban.

Azt írtad Alaszkáról, hogy fenségesen gyönyörű és nyomasztóan hatalmas, ahol gyakran megtapasztaltad a természet valódi erejét és kegyetlenségét is. A tél nagyon sötét, rohadt hideg van, és hosszú mérföldeken keresztül egy árva lélekkel sem találkozol, úgyhogy segíteni sem tud senki, ha bajba kerülsz. Sosem roppantál össze attól, hogy azt érezted: ehhez képest icipici vagy?

Éppen ellenkezőleg: ez az, ami motivál. Hangzatosnak tűnik, de ha hagyom, hogy elvesszek a piciségemben, az elpusztít. Nem harcolok ellene, hanem megyek vele. „Senkiházi” vagy, esélyed sincs túl sok mindenre – mégis csinálnod kell, mert csak akkor lehet egy kis reményed. Közben meg rájössz, hogy ha elsajátítod egy adott szakma alapjait, akkor nem akkora ördöngősség ez. Megtanulsz vizes fával tüzet gyújtani és -45 fokban pisilni: ezek a maguk egyszerűségében nagyon tiszta dolgok tudnak továbbvinni.

Miért jöttél haza? 

Úgy voltam vele, mint A hét mesterlövészben az ember, aki meztelenül beugrott egy kaktuszbozótba: pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. A ambiciózus cél nyilván az lett volna, hogy nagyon híres kutyaszánhajtó és egyúttal nagyon híres hollywoodi sztár is legyek, hiszen alapvetően színész vagyok. Közben majdnem játszottam A lángoló jégben Steven Segallal, csak menet közben összebalhéztak és kiszálltak a produkcióból, akik bevittek volna. Ráadásul volt időpontom Alaszka kormányzójához, aki adott volna még nekem tartózkodási engedélyt. De most minden úgy jó, ahogy van, mert ha kint maradok, akkor nem lennénk együtt a feleségemmel. Aztán a Cadillac Drive forgatásakor újra Alaszkában kötöttem ki Észak-Amerika szakértőként.

A Nyócker című film Vizy zászlósaként

A kutyaszánhajtás azóta is stabil pont az életedben. Sportolóként milyen hatással van rád a koronavírus-járvány?

Most éppen Oroszországban kellene lennem: versenyezni a Volga Questen, illetve menet közben egy úti-, kaland- és sportfilmet forgatni. Először Budapestről Moszkván keresztül elmentünk volna Togliattiba, ahol a Ladát gyártják. Ott elővettem volna a kutyáimat, hogy aztán az 550 km-es futamon a Volga mentén elszánozzunk egészen Kazanyig, Tatárföld fővárosáig. A trailer kész, a többi a természettől függ.

Vakmerő vállalkozásokban már Alaszka és a kutyaszánhajtás előtt is szereztél tapasztalatot. Régi szentesi komáddal, Badár Sándorral még a ‘80-as években vágtatok neki Japánnak, Furkó Kálmán nyolcadik danos karatemester ajánlólevelével. Ott pedig a kjokusin karate alapítójának, Oyama Masutatsunak a dojójában tanultatok. Sok minden ragadt rátok?

Minden edzésen apró darabokra szedtek szét minket, és aztán újra összeraktuk magunkat lelkileg. Ez azért ment, mert olyanfajta akarás volt akkoriban bennünk, ami nem tett a küzdésen kívül más utat lehetővé. Már csak azért sem, mert 100 dollárral a zsebünkben végül tényleg eljutottunk oda, ami nekünk akkor maga volt a Paradicsom. Mi, magyar karatésok igyekeztünk japánabbak lenni egy igazi japánnál. Később írtunk egy könyvet is az útikalandjainkról Jappán címmel. Azért két „p”, mert múlt idő, régen történt.

A szocializmus idején, internet és elegendő infó hiányában hogyan tudtatok annyira out of the box gondolkodni, hogy bevállaljatok szinte egy vas nélkül egy ekkora utat? Megírtátok, hogy akkor egy hétbe telt a lehető legolcsóbb módon, hajóval és vonattal eljutni odáig. De abban még útközben sem lehettetek biztosak, hogy  tényleg oda is értek. Volt ott minden, például tájfun tengeribetegséggel kombinálva.

Nem történtek volna meg azok az életkalandok, amelyekben részem volt, ha a megfelelő információk birtokában vagyok. Mert ha csak az egytizedét tudtam volna annak, hogy mi vár rám különböző országokban, akkor életemben nem indulok el sehova. A nyugat-európai fiataloknak nyilván több lehetősége volt, mi viszont megtanultunk „szarból várat” építeni. Nem agyaltuk túl, hogy mi lesz majd menet közben, hanem amikor szembesültünk a helyzettel, akkor megoldottuk, ahogy tudtuk. Azt azért hozzá kell tennem, hogy rengeteget bújtam a könyveket: állandóan könyvtárba jártam. A Rakéta Regényújságban pedig olvastuk a Jakuzákat folytatásokban Badárral. Ez alapján aztán felépítettük fejben a magunk Japánját, amiről össze-vissza sztorizgattunk a többieknek, és mindenkinek azt hazudoztuk, hogy el fogunk menni oda. Elhittük magunknak, hogy megcsináljuk, és meg is csináltuk. 

A híres szentesi virtus is közrejátszott?

Biztos, mert Szentesen olyan pedagógusok vettek körül minket, akik erősen szélesítették a látókörünket. Az örökre megragadt bennem, amit a némettanárom, Mácsai Kati néni mondott nekem 8 éves koromban: „Arra figyelj, Jancsikám, hogy mindig repüljél!”

Meg moziba is jártatok valószínűleg.

A Csillagok háborújáról szinte mindent tudtunk az elzártság ellenére. Persze nagyon felháborodtunk, amikor kiderült, hogy a jedit nem j-vel kell mondani, hanem minimum dzsedinek. Meg is akartuk verni Gyula barátomat, amiért ilyeneket állított, de a nővére már akkor tanult angolul. Később aztán az már végképp sokként érte a rendes szentesi embert, hogy az eredeti filmben még csak nem is dzsedi, hanem dzsedáj. A jedik filozófiája amúgy erősen zen: olyannyira, hogy a jedi szó a japán dzsidai-gekiből jön, ami a régi japán történelmi kardozós filmek neve.

Karatés fegyelem ide vagy oda, azért a zsiványságért Japánban sem kellett a szomszédba mennetek…

Muszáj volt élelmesnek lenni, mert nem voltunk anyagilag eleresztve. A Fudzsi megmászása közben például igen sűrű bocsánatkérések közepette az istenségeknek szánt pénzérmék egy nagyon pici százalákát…, hogy is fogalmazzak… nos, elkértük a kamiktól. Esténként pedig sokszor zen kolostorok udvarába ugrottunk be a kerítésen, hogy ott aludjunk. Aztán amikor reggel megtaláltak minket, néha kaptunk reggelit, és beülhettünk a meditációkra.

Ha ilyen szilárdak voltak az alapok, akkor miért váltottál a karatéról egy másik harcművészeti ágra?

Igen, hiko-ryu taijutsut tanulok már sokadik éve. Ennek az az oka, hogy itthon később megismertem Koshiro Tanaka mestert. Őt afgán szamurájnak nevezik: önkéntesként harcolt az afgánok oldalán a szovjet-afgán háborúban, mert utálta a kommunizmust. A hiko-ryu kardiskola is, én pedig szeretek fegyverekkel dolgozni, Szentesen tőrvívó is voltam.

Most az erdő közepén beszélgetünk, a mesebeli, barátságos házatokban, ahol minden csupa fa, a tárgyaknak lelke van, és indián ereklyék vesznek körül minket. Az egyik gyönyörű vezérkutyád, Nancy meg folyton azt szeretné, ha simogatnám. Tiszta idill. 

Nancy kicsit érzelmi tolulásos, korlátlan mennyiségű puszit képes adni. A lakberendezés és a hangulat Ábrikának, a feleségemnek (Mátyus Patricia, festőművész) köszönhető, neki van ilyen jó érzéke hozzá. Az Ábrika egyébként az indián nevéből ered: ő Ábrándos, én pedig Hosszú Kutya vagyok.

Honnan jön ez az erős kötődés az indián kultúrához?

Nem tudom, így születtem, ez egy zsigeri dolog. Nyaranta évtizedek óta a bakonyi indiántáborban töltjük az időt, amikor csak tehetjük. Etnográfiai alapokon próbáljuk rekonstruálni és megélni a síksági indián kultúrát, minél autentikusabban. Ábrikával ez nagyon fontos része az életünknek. A játéknál szerintem nincs komolyabb dolog a világon. Mert mi történik például, ha egy gyerek nem tanul meg játszani? Szociálisan retardált lesz. Úgy tudnám összefoglalni, hogy a játék pár hét, az indián az egész élet. Ezért is van az, hogy motyogok valamennyit sziú (lakota) indián nyelven, illetve indiánregényt is írok, és alkalmanként hasonló tematikájú könyvek szakmai lektora vagyok.

Hosszú Kutya indián harci díszben

A felhalmozott tudást olyannyira nem szereted magadnak megtartani, hogy kitaláltad a kultúrstandup műfaját. Miről szól egy ilyen produkció?

Ez végül is infotainment: rámegyek egy művészeti, történelmi vagy tudományos tematikára, és a humor segítségével épül be a tudás. Ha mondjuk az indiánok a téma, akkor viszem a skalpkésemet, és játékból megskalpolok valakit. Közben elmesélem, hogy szinte minden ősi kultúrában divat volt a skalpfürt, ahol az isten meg tudta ragadni az embert. Ahogyan az is kiderül, hogy miért volt olyan fontos a fejtrófea: mert ez az egyetlen mód arra, hogy az ellenfél fölötti feltétlen győzelmedet bizonyítsd, hiszen fej nélkül már biztosan nem él. Nem véletlen, hogy sok terrorista ma is lefejezi az áldozatait. Meg tudod, volt a Bibliában az az erős fickó, aki szamárállkapoccsal vágott rendet az ellenség között, amíg le nem vágták a haját, és ettől el nem szállt az ereje. Vagyis mi történt? Megskalpolták Sámsont. Az pedig nem vicc, hogy a hajunkban van az erőnk: a hosszú haj megfogja az izzadságot, ezért úgy tudunk futni az antilop és a gazella után, hogy nem hevülünk túl, mint sok állat.

Mi az ára annak, hogy te tulajdonképpen mindig azt csinálod, amihez kedved van?

Például nem gazdagodtam meg, pedig sokat dolgoztam és dolgozom rajta, de rohadtul nem akar összejönni. 

Hogy tudsz erre a sok mindenre időt teremteni?

Van egy kezemen öt ujjam: az egyik a kutyaszánhajtás, a másik az indián, a harmadik a színészet, a negyedik a néprajz, az ötödik a harcművészet. Ez mind összetartozik, szóval ha az egyik nem lenne, akkor nem funkcionálnék jól. Rendszer kérdése: kicsi korom óta sportolok, és korán kelek. De az is nagy  hajtóerő, hogy szorít az idő, és én nyomot akarok hagyni a világban mindennel, amit csinálok. Szóval menni kell. 56 éves vagyok, de egy kardiovaszkuláris vizsgálat szerint csak 28. Az ízületeim  szerint viszont 170, mert szanaszét vagyok verve. Néha belém hasít, hogy nem lettem világhírű, és az eddigi életem során nem tudtam befutni azt a pályát, amire szerintem predesztinálva vagyok. De a budo, a harcművészet viszonylag egyben tart, így tudom kezelni az indulataimat.

Meg az is egyben tart, hogy a kutyáidról gondoskodni kell, nem?

Igen. A kutyázás nagyon szép, mikor mutogatom a fotókat, ahogy suhanunk a havas Alpokban. De amikor szakad az eső egy hétig itthon, minden csupa sár, és edzés közben fröcsög az arcomba a húgyos-szaros lé, az azért a földön tart. Megmutatja, hogy nem vagyok én akkora ember, még akkor se, ha 190 centi magasra nőttem.

Mi a legnagyobb élmény a kutyás húzósportokban? A kutyaszánhajtáson kívül canicross-szal és scooterrel is foglalkozol, illetve versenyeken szoktál race marshal, azaz ceremóniamester és bíró lenni.

Az a közös ezekben a sportágakban, hogy össze vagy kapcsolva a kutyáiddal, és együtt mozogtok: futsz vagy rollerezel velük. Szerintem a feltétlen szabadság és az ősiség élménye a legizgalmasabb. Olyan szinten tudsz kapcsolatban lenni ragadozó lényekkel, ami semmi mással nem összehasonlítható: mintha együtt futnál a falkával. Lovagolni is jó, de a ló növényevő és menekülő állat. A kutya viszont ragadozó és vadászik. Ő téged tekint istennek, akár a legjobb, akár a leggonoszabb ember vagy a világon. Te pedig használod a tiédnél sokkal jobb érzékszerveit, és a magad javára fordítod a kutya eredményesebb becserkészési stratégiáját.

Hány kutyátok van jelenleg?

10 év után a járvány idején most bevállaltunk egy almot, és a kiskutyákon kívül még 13-an vannak. Hallod, hogy vonyítanak? Winter is coming!

A koronavírus-járvány „termése”: egy alomnyi ígéretes szánhúzó kiskutya

Elmesélnéd, hogy mi történik a legfelső fotón, amin összecsókolóztok a fekete kutyával?

Az nem kutya, hanem egy farkas. Volt egy kis konfliktusunk, amiből én kerültem ki győztesen, ezért végül behódolt. A nyalogatás a behódolás jele.

Azért földhözragadtság és sárfröcsögés ide vagy oda, elmerültél a japán filozófiában is. 

Igen, de tőlem távol áll a spiritualitás, inkább természettudományos gondolkodású vagyok. A zen nagyon egyszerű, szerencsére nem vallás, hanem egy szemléletmód. Nincs benne semmi bonyolultság: ha éhes vagy, akkor egyél; ha szomjas, akkor igyál. Persze sokszor ezt a legnehezebb megvalósítani. Ahogyan az ichi-go ichi-e, vagyis a jelenben, az itt és mostban levés is pofonegyszerűnek tűnik, megcsinálni mégsem az. A napot mindenesetre zazennel, azaz ülőmeditációval kezdem, és próbálom kidobálni a fejemből a bentieket. Bár ez igazából csak Buddhának sikerült.

Kultúrbarbárnak tartod magadat. Mit értesz ez alatt?

Ezt a kifejezést Széchenyi Zsigmondtól loptam: az Alaszkában vadásztam című könyvében nevez kultúrbarbárnak egy olyan családot, akik a vadonban élnek, mégis annyira gazdag könyvtáruk van az erdő mélyén, mint egy régi művelt polgári családnak. Egyszer a kanadai Takla-tó partján állva eufórikus állapotba kerültem: úgy éreztem, hogy megérkeztem. Ott játszódik ugyanis egyik kedvenc gyerekkori olvasmányom, Robert Franklin Leslie A medvék – és én című könyvének cselekménye. A főhős felnevel három medvebocsot, tud kenuzni és tüzet gyújtani az erdőben, jól bánik a fegyverrel – miközben gyönyörűen ír és latinul olvas. Ez a kettőség lelkesít engem is, és képtelen vagyok kinőni belőle. Az igazi kultúrbarbársághoz viszont szerintem északon kell élni. Itt mesterkéltnek hatna, mert mások az arányok és a kultúrkör. Erről a jelenségről is szól egyébként szerintem Buddha virágbeszéde: csak felmutatott egy virágot csendben a tanítványainak, mert ha nem ugyanazt érti mindenki a szavak alatt, akkor úgyis fölösleges megszólalni. Mindig azt kell használni, ami van: ne akarjak brácsázni, ha zongora van a szobában. Én a kutyáimon, az írásaimon, az előadásaimon és a színészeten keresztül tudok megmutatni valamit ebből az általam megtapasztalt kultúrbarbárságból. Mert szeretném, ha másoknak is része lenne benne, legalább egy kicsit.