drozdik orsolya

Abból főz, ami van: ilyen a világ Fajgerné szemével

Fajgerné Dudás Andrea gyöngyösi háziasszony és feminista festőművész. Vagy inkább életművész, akinél ez a kettő nem zárja ki egymást? Mintha nem tudna olyan lapot osztani a sors, hogy végül ne Fajgerné nyerjen vele – művészként és emberként is. Megihleti az elnyűtt konyharuha, önmaga múzsájaként gyönyörködik a testében, láthatóvá teszi a láthatatlan munkát, a családi lét pedig folyamatosan új témákkal látja el, az igazságos munkamegosztástól a mesterséges megtermékenyítésig. – A Háziasszony katalizátora című kiállítás augusztus közepéig látható.

„Nem tudom, milyen az álomkonyha, de az enyém önellátó lenne”

Sokat foglalkozol a láthatatlan, nem megfizetett és többnyire nők által végzett házimunka láthatóvá tételével. Van-e abban némi fricska vagy elégtételérzés, amikor megvásárolják egy felmosóronggyal vagy vasaló alakúra vágott ecsettel festett képedet? Ez nem olyan, mintha nemcsak a művészetedért, hanem kicsit a házimunkádért is fizetnének az emberek?

Nem ez volt az elsődleges szempont, bár lehet benne ilyen. Egy New York-i nőművész, Ukeles a ’70-es években saját kezével mosta fel a múzeumok lépcsőjét, hogy felhívja a figyelmet a láthatatlan munkát végző emberekre, akiket nem becsülnek meg. Egyrészt erre reflektálok, viszont én továbbgondoltam: festékbe mártom a felmosórongyomat. Így nemcsak láthatóvá válik a láthatatlan, de magasztosabbá is teszem az alantasnak nézett munkát, ugyanis ultramarinkék festéket használok. Az ultramarinkék régen az arany mellett a legdrágább festékek egyike volt, mert sokáig a lapis lazuli féldrágakőből nyerték ki. Csak keveset használtak belőle, és akkor is jelentése volt: például Szűz Mária ruháját festették vele. Ma az olajfesték és a vászon az, ami drága, mégis: hajlandó vagyok arra, hogy jelzésértékkel „csak” felmossak vele. Az Yves Klein-kékre szintén utalok: Klein meztelen nőket festett ultramarinkékre, és a testüket a vásznon mozgatva festett velük. A nők az absztrakt expresszionizmus idején a testüket ecsetté változtatták, és a testükkel, hajukkal, vaginájukkal festettek. Én a háztartás mozdulataival festek. Az egyik felmosós képet éppen egy férfi vette meg, akiről tudom, hogy szociálisan érzékeny, és társadalmi témákkal foglalkozó gyűjteménye van. Nem raktárban tartja a festményt, hanem együtt él vele, ami nekem nagyon fontos. Viszont azt nem tudom, hogy a láthatatlan munka megfizetésén gondolkodik-e.

Láthatóvá válik a láthatatlan munka: vasaló alakú ecsettel festett vásznak (fotó: Godot Kortárs Művészeti Intézet, 2022)

Fajgerné a No FOMO című kiállítás megnyitó performanszán (2021)

Sokszor fejleszted tovább nőművészek ötleteit a saját alkotásaidban, de nemcsak velük folytatsz így párbeszédet: sosem mulasztod el felhívni a közönség figyelmét is az előképekre – akár személyesen, a kiállításaidon. Miért, női szolidaritásból?

Elsősorban azért, mert a festőnőkről még mindig alig hallani, és ez az egyetemi oktatásra is igaz, pedig rengeteg nő van a pályán. Szándékosan utalok rájuk, hogy jobban bekerüljenek a vérkeringésbe. Az új kiállításomon a konyharuhák rácsszerkezete például börtöncellákra emlékeztet. Ez a gondolat Birgit Jürgenssennél már megjelent: ő sokszor ábrázolta a nőket a konyha börtönébe zárva. Sajnos még ma is aktuális erről beszélni: a Láthatatlan nők című, 2019-es kötet például beszámol egy nemzetközi kutatásról, amely szerint ha egy férfi összeköltözik egy nővel, az a nőnek átlagosan heti plusz 7 óra háztartási munkával jár, míg a férfinak a korábbinál kevesebbel. Szerintem ez nem normális így. A másik oka a sok referenciának, hogy egész nap pörögnek az agyamban a képek és a jelenetek, amiket életemben láttam, jó a képmemóriám. Akarva-akaratlanul előtolakodnak, és új kontextusba helyeződnek, kapcsolatba lépve a valóságommal. Erről a jelenségről szól egyébként a mesterem, Drozdik Orsolya képbankkoncepciója.

Fajgerné: Konyharuhák (2017)

Azt kérted a kiállítás-megnyitóra érkezőktől, hogy hozzanak magunkkal egy konyharuhát. Én pecséteset vagy lyukasat szégyelltem hozni, az „ünneplőt” meg sajnáltam. Viszont annál felszabadítóbb volt látni a legelső képet, amire kiégetett és foltos konyharuhákat varrtál fel. Ez nekem azt mondja, hogy bátran főzzön az ember abból, ami van, bármi legyen is az, mert a valóság emberi, és megvan a maga esztétikája. Téged mennyire határol be, vagy éppen teljesít ki a környezeted?

Lyukas, elhasznált konyharuhákat vártam, de mindenki szépet hozott: volt, aki még ki is vasalta. Művészeti attitűdként azt szoktam mondani, hogy jó anya, jó feleség és jó háziasszony vagyok. De nem vagyok jó háziasszony, mert ha jó művész szeretnék lenni, akkor nem tudok jó háziasszony is lenni: nem vagyok képes egész nap sikálni, mosogatni és főzni. Szoktam segítséget kérni, de a napi rutinfeladatokat én csinálom. A mosogatás például mostanra már szinte meditatív tevékenységgé vált a számomra: közben figyelem a víz csillogását, a művészetemről gondolkodom, vagy éppen festek fejben. A takarítás gesztusa pedig visszaköszön az ecsetkezelésem gesztusában. A konyha inspiráció számomra: nemcsak a festészetembe épül be, de eat arttal is foglalkozom. A pandémia alatt több mint 1 évig nem nagyon hagytam el a házat és a kertet – már csak azért sem, mert terhes voltam. A műtermem is az otthonomra redukálódott, aktív háziasszonyszerepet éltem. Közben pedig azt figyeltem meg, hogy a konyhámat galériaként is tudom használni. A konyharuhákat rendszeresen a konyhabútorra teregetjük száradni: rácsodálkoztam, hogy jé, ez úgy néz ki, mintha absztrakt geometrikus festmények lógnának ott. Úgyhogy innentől kezdve azzal szórakoztattam magam, hogy mindig másképp pakoltam a konyharuhákat. Szerintem szép az elhasznált konyharuha: a kimoshatatlan foltok és lyukak izgalmassá teszik.

(Fotó: Godot Kortárs Művészeti Intézet, 2022)

A konyhádból nőtték ki magukat az eat art projektjeid is?

Meg a kertemből. Volt egy almafám, és mivel állandóan azt láttam otthon, hatott rám. Amúgy eszem ágában nem volt almákat festeni, de eszembe jutott Éva meg az Édenkert, és adta magát a téma. Az egyik kertemhez kapcsolódó eat art esemény, a Common Jam így jött létre: 2013 óta minden évben megrendezzük Szabó Eszter Ágnessel (idén augusztus 6-án). Kimegyünk ketten egy budapesti közterületen lévő fáról almát szedni, amiből almalekvárt főzünk, és elcseréljük műalkotásra vagy lekvárra. Egy másik eat art projektem keretében évről évre zöldparadicsom-lekvárt főzök. Ehhez a paradicsomot a kertemben nevelgetem, jelenleg egy melegházként újrahasznosított Trabantban, aminek a mostani kiállításomon is fontos szerep jut. Azért zöld paradicsomot, mert Magyarországon a feminizmus még éretlen, és bőven van vele dolgunk. Az étel pedig – főleg ha ingyen osztogatjuk az utcán – közelebb viszi az emberekhez ezt a gondolatot.

Egyetlen művész sem volt a családodban – a már említett mestered szerint mégis jól tudsz kapcsolódni oda, ahová születtél. Volt olyan átmeneti időszak, amikor a senkiföldjén érezted magad, mintha se ide, se oda nem tartoznál? Szemlátomást jól lavírozol a művészi karrier és a hagyományos családi élet között – például most, interjú közben megetetted házi koszttal a kisebbik lányodat, és kicserélted a pelenkáját is.

Szerintem én egyszerűen művész vagyok éjjel-nappal, mert nem tudok másképp gondolkodni. De anya, feleség, gyerek is, és közben a családi vállalkozásból szintén kiveszem a részem. Az én esetemben az első generációs művészlétre hat az, hogy vállalkozók a szüleim, és a közgazdász-gondolkodás tőlem sem idegen: kiskamaszként még azt gondoltam, hogy belőlem üzletasszony lesz. Csak aztán 16 évesen elhatároztam, hogy a művészi pályát választom. A művészetemet azóta sem inspirálja soha gazdasági érdek, teljesen öntörvényű. Nem azt festem, amit látni szeretnének, hanem amit ábrázolni akarok – szóval felkérésre portrét például sosem fogok festeni. Abból lehet válogatni, amit festek. Viszont szerintem a közegemhez való kapcsolódás egyben azt is jelenti, hogy pont jókor vagyok jó helyen. Bizonyos, engem amúgy is foglalkoztató témák éppen benne vannak a levegőben, ezért érdekesek az emberek számára. Ilyen például a nők helyzete. Egyesek szerint a feminizmus már lejárt lemez, hiszen már a többedik hullámát éljük – de valójában egészen addig aktuális marad, amíg nem lesz egyenlőség.

A Türelem rózsát terem című kiállítás megnyitóján (2014)

A te feminizmusod valamennyire speciális, hiszen tudatosan, művészi koncepcióként használod az asszonynevedet, és vállalod, hogy a férjed gondoskodik a családról anyagilag, amikor épp nem vásárolják a képeidet. Közben pedig karrieristának is vallod magad bizonyos értelemben. Hogy fér össze ez a két dolog?

Igen, karrierista nőnek gondolom magamat. Ez nálam azt jelenti, hogy nem tudok művészet nélkül élni, és olyan nincs, hogy én nem festek. Még akkor is festek fejben, ha hetekig mást kell csinálnom, és szervezem az életünket – mert utána megyek a műterembe, fejemben a kidolgozott koncepcióval. Ez folyamatos munkát jelent: hol agyban, hol az ecsettel. Mondhatjuk, hogy a láthatatlan munka része a művészet is, és akkor a siker vagy a fizetés a létrejövő kiállítás. Az én bevételem általában rendszertelen, a férjemé rendszeres. Viszont a családi vállalkozásunkban rendszeresen és szívesen dolgozom. Rohadt nehéz karrierista anyának lenni úgy, hogy közben a gyerekeid életében is jelen akarsz lenni. Őket nem azért szültem, hogy csak úgy legyenek, és megmutassam, hogy képes vagyok rá. Hanem azért, mert akartam őket. Foglalkozni és játszani szeretnék velük, ezért néha teszek a házimunkára, és inkább velük vagyok. Ha pedig se én, se a férjem nem ér rá kitakarítani, akkor jön a takarítónő, amíg mi játszunk. De művészként is anya vagyok: ha például valamelyik gyerek beteg lenne, és kórházba kellene vinni, akkor lemondanánk a kiállítás megnyitót, és később tartanánk meg, mert fontosabb, hogy mellette legyek. Erre volt is már példa sajnos. Néha úgy érzem, klónoznom kellene magamat, négy–öt Andi lehetne belőlem. Az egyik vezeti a háztartást és naponta főz; a másik tökéletes anya, aki éjjel-nappal a gyerekeivel van; a harmadik fest a műteremben, a negyedik írja a doktori dolgozatomat, és így tovább.

Fajgerné: Picaboo (2021, fotó: Hutanu Emil)

Védelmi háj helyett szeretetburok

Egy kiállításajánló szerint az egész életed egy totális installáció, amit beviszel a kiállítótérbe. Nem tabu számodra megmutatni sem a saját meztelenségedet, sem a férjed herebiopsziáját. Mi marad meg intimitásként? Húzol határt valahol?

Természetesen húzok határt. Abban egyeztünk meg a férjemmel, hogy a gyerekek ábrázolását nagyon át kell gondolni, ha felmerül. Viszont van olyan téma, ami annyira sok embert érint, hogy nem lehet tabu. Ilyen például a vetélés vagy a mesterséges megtermékenyítés. Ez egy problémás terület, mert még orvosoktól is hallottam olyat, hogy amíg egy nőt ketté lehet vágni egy gyerekért, addig sok férfi arra sem hajlandó, hogy mintát adjon. Több olyan párt ismerek, akiknek ezért nincs gyerekük. Nehéz megértenem, hogy ők hogyan képesek együtt élni, ha az egyikük nem tesz meg ennyit sem egy közös gyerekért. Ha akarja a gyereket a férfi, akkor el kell fogadnia, hogy ennek érdekében esetleg őt is fel kell vágni. Én mindig azt mondom, hogy nemcsak én szültem a gyerekünket, hanem a férjem is. Ő megértette, mennyire fontos felvállalni mások felé, ami velünk történt, és beleegyezett, hogy megfessem a családi életünknek ezt a szeletét is. Mert ahogy alakul a világunk, úgy lesz egyre nehezebb feladat a gyerekvállalás. Szerintem például a kamaszoknak nemcsak a fogamzásgátlásról érdemes beszélni, hanem egyfajta életútterv is hasznos lehet a szexualitással kapcsolatban. Lehet, hogy tinikorban ezen még csak nevetnek, de legalább a gondolat szintjén talán ott lenne valamennyire a fejükben.

Fajgerné: Angyali üdvözlet (2014)

Azt mesélted valahol, hogy 16 éves korodban nagy hatással volt rád Frida Kahlo, aki a testi fogyatékosságai mellett az összenőtt szemöldökét is megfestette téged pedig ez inspirált arra, hogy vállald magad úgy, ahogy vagy. A művészet ereje tényleg elég volt ehhez, vagy kellett valami más is?

Gyakran piszkáltak tinikoromban a kövérségem miatt a többiek, és közröhej tárgya is voltam. Sárga pufidzsekit hordtam, ezért iskolabusznak csúfoltak. Eleinte ki voltam borulva, de később már nem foglalkoztam vele, mert alapvetően volt önbizalmam, és tetszettem magamnak. Ebben Frida képein túl az is szerepet játszott, hogy a későbbi férjemet 16 évesen ismertem meg. Mivel pedig a kapcsolatomban jól éreztem magamat, folyamatosan kaptam pozitív visszajelzéseket, és volt, aki szeret, ezért onnantól kezdve végképp leráztam magamról a szekálást. Egyszerűen csak szerettem a bőrömben lenni.

Fajgerné: Kompromisszum 1. és 2. (2013)

Sok nő védelmi hájjal próbálja tudat alatt távoltartani magát bizonyos emberi kapcsolatoktól, vagy megmenekülni a bántásoktól és a szorongástól. Téged viszont mintha épp ellenkezőleg: a háj vinne közel az emberekhez, illetve az, hogy nyíltan beszélsz a túlsúlyról és más, gyakran kínosnak gondolt témákról.

Tényleg kinyitottam egy kaput azzal, amikor elmondtam a saját sztorijaimat: sok ember megnyílt, és megosztotta velem a féltve őrzött titkait. Vadidegenek és olyan nők is, akiket korábban már ismertem ugyan, de nem ilyen mélységben. Elmesélték négyszemközt a kiállításokon például a vetélésük történetét vagy a gyerekvállaláskor átélt nehézségeiket. De a védelem nekem mást jelent: azzal zárom magamat védőburokba, hogy elégedett vagyok magammal, és mivel megfelelek a magam elvárásainak, ezért mindenki azt mond, amit akar, nem érintenek meg a testemmel kapcsolatos kritikák. Annak ellenére viszont, hogy bevettem a leszarom tablettát a kövérségemet illető vélemények ellen, azért az fontos, hogy bírjam a tempót – már csak a gyerekeim miatt is, akiket szeretek, és sokáig velük szeretnék lenni. Ezért rendszeresen járok kardiológushoz, aki csodálkozik rajta, hogy én vagyok a praxisában a második ember, akinek a túlsúlya ellenére nincs baja. De persze szekíroz a súlyommal, és olyankor mindig jobban odafigyelek: 20 kilókat szoktam föl-le ingadozni. A nagyanyám is kövér volt, akire elméletileg hasonlítok az alkatomat tekintve, aztán lefogyott a 80-as éveire – szerintem velem is ez fog történni. Egyébként érdekes, hogy azokat a képeimet kevésbé vásárolják, amelyek a hájas testemet ábrázolják, mert az emberek többsége nem akar kövér nőt nézni a falon. Kíváncsi leszek, hogy mondjuk 30 év múlva mekkora lesz rájuk a kereslet.

(Fotó: Molnár Ágnes Éva)

A védőburkodból táplálkozik a bátorságod akkor is, amikor egy meghökkentő performasszal állsz elő? Mennyire tartasz ilyenkor az esetleges támadásoktól?

Általában örülök, ha a közönségem bátran reagál, de persze gondoltam már rá, hogy esetleg egyszer fizikai támadás ér, hiszen bárki bármikor lelőhet bárkit végül is. Bár én nem vagyok annyira provokatív, mint Marina Abramović, aki az egyik performanszában igazi fegyvereket tett maga elé. Inkább viszolygó tekintetek vannak. A Candy Vénusz süt című performanszom során például Valie Export Genitalpanik című, 1969-es performanszát gondolom újra: egy olvadó csokifegyverrel a kezemben, cukros bugyiban és cukros melldísszel ülök, majd sütök egy zöldparadicsomlekvárral megkent Sacher-tortát, aminek a csoki- és cukormázát belerágom a tortába. Itt nyilván az akasztja ki az embereket, hogy nem akarnak olyan süteményt enni, amibe beleköpött valaki. Egyszer egy nő odajött, és letört egy darabot a csokifegyveremből, miközben azt mondta: „Ne egyél annyi csokoládét!” Ezek olyan helyzetek, amiket szeretek, mert bevonódik a közönség, és semmi sem kiszámítható, így nekem is spontánnak kell lennem. Itt például úgy reagáltam, hogy tortakészítés közben megjegyeztem: „Kevés lett a csokoládé…” De olyan is volt már, hogy leálltam vitázni egy hajléktalan emberrel, aki mocskolódott a süteményem miatt. Szerintem még mindig jobb az én frissen sült muffinomat megenni, mint az ugyancsak más nyálával kevert, rothadt kajákat kienni a kukából.

„Nem tudnék orvos lenni, mert elalélnék az emberi szervek szépségétől”

Rendszeresen dolgozol nagyon hétköznapi vagy éppen szokatlan anyagokkal, a saját nyáladon túl például hájjal – amiket az emberek többsége ritkán lát szépnek. Van ezzel olyan célod, hogy megmutasd: szinte bármi lehet izgalmas, elgondolkodtató vagy akár esztétikus, ami épp elénk kerül?

Hagyományos és hétköznapi nő vagyok, így a dolgok is azok, amiket használok, hiszen az hat rám, ami körülöttem van. De igen, szeretném, ha mások is tudnának kicsit más szemmel nézni a dolgokra. Ha szétnéz valaki a mostani kiállításomon, de mondjuk nem tudja, hogy Fajgerné képeit látja, akkor akár arra is juthat, hogy biztos egy férfi festette némelyik konstruktív vagy absztrakt geometrikus képet. Persze aztán kiderül, hogy a rácsszerkezet a konyharuhákat idézi, és a takarítás gesztusai jelennek meg a festményeken – és így már egész mást ad az egész. Ez egyúttal azt is megmutatja, hogy a festészetben nincsenek mindig nagy, magasztos gondolatok a háttérben. Lehet, hogy csak egy egyszerű porcica hatott valakire.

Fajgerné: Háj’m Grácia (2013)

A hájban az az izgalmas, hogy sokszor undorodunk tőle, és próbálunk nem enni túl sok zsírt, mert az emberi testen is hájat képez – közben pedig maga az anyag számomra csodaszép. A Háj’m Vénusz című performanszomban hájas tésztát készítek, és megfestettem magamat Rubens Vénusz bundában című képét idézve is úgy, hogy magamra borítottam a hájat. Én hájbundában szépnek és vonzónak látom magamat, miközben pontosan tudom, hogy van, aki viszolyog. De épp ez a lényeg: másképp látni a világot. Ízlés dolgában ugyanis sosem fogunk közös nevezőre jutni, akármilyen mély filozófiai rétegekbe megyünk is le: lesz, ami tetszik, és lesz, ami nem. De attól, hogy valami nekem nem tetszik, még nem jelenti azt, hogy nem hordozhat esztétikai értéket: másnak lehet gyönyörű. Tulajdonképpen én mindig ezzel játszom a peformanszaimon. Próbálom kizökkenteni az embereket a komfortzónájukból: van, akit sikerül, és van, akit nem. De olyan is van, hogy az én nézőpontom változik, és engem zökkent ki valaki.

Mondanál rá egy példát?

Az egyik Candy Vénusz performansz során egy leszbikus látogatótól érkezett egy olyan visszajelzés, hogy miért is ne kóstolná meg a nyálas süteményemet, ha egyszer egy idegen embert is megcsókolunk, és testnedveket cserélünk vele. Ez például nekem eszembe sem jutott, és máris lett egy új nézőpontom. Nagyon hasonló eset az is, amikor az anyukák lenyalják a gyerekük cumiját, ha leesik, aztán visszaadják a gyerek szájába. Ezt a gyerekünkkel megtesszük, később mégsem csinálunk hasonlót, főleg nem idegenekkel, mert undorítónak tartjuk. Érdekes kérdés lehet, hogy miért nem – és akkor az ételeinkbe kerülő adalékanyagokról még nem is beszéltem.

Botrány vagy szókimondás?

Mennyire tudatos a polgárpukkasztás, például amikor a Kamilla című performanszod során kamillateát osztogattál, benne egy terhességi tesztcsíkkal? Ez egy csali, ami elvezeti az embereket a mélyebb értelmű üzenetekhez?

Nem szoktam külön azon gondolkodni, hogyan legyek hatásvadász, az egyszerűen csak jön, mint a művészetem általában. Természetesen a kamillateába tett terhességi tesztek a vizeletre emlékeztetnek, és akár lehetne az is, hiszen színében egyezik a két folyadék. Ráadásul pozitív tesztek is kerültek a poharakba, azoknak pedig valós vizelettel kellett érintkezniük. Így felmerül a kérdés a látogatóban, hogy hozzányúljon-e, és hogy vajon mi van a pohárban, ha erős kamillaillata van. Vizelet, kamillatea vagy mindkettő?

Fajgerné: Kamilla (2020, installáció, részlet)

Nem veszi el a kedvedet, ha a többség értetlenül reagál?

A Candy Vénuszt már sokszor előadtam, és mivel gyakran nem kapok közvetlen visszajelzést, csak próbálom leolvasni az emberek arcáról a reakciót, ezért előfordult, hogy arra gondoltam, nem kellene már erőltetni. Viszont többek között a két bécsi előadásom és egy feminista közegben tartott performansz meggyőztek róla, hogy fontos és mindig csinálni kell, amikor ezt kérik tőlem. Legutóbb Bécsben adtam elő a Galerie Michaela Stock galériában, és ott szembesültem vele, hogy éppen egy utcasörfesztivál zajlik a bejárattal szemben. A söröző pasik pedig beláttak az ajtón. Ez volt az első eset életemben, hogy azt éreztem: csak egy pucér nőt látnak bennem. El nem tudták találni, mi a nyavalyát keresek ott csokifegyverrel a kezemben. Nyilván jobb lett volna, ha végignézik, és megértik. A másik oldal viszont az, hogy a galéria osztrák látogatói nagyon is értékelték és szerették, mert Valie Export híres és fontos művészük. Utána sokan odajöttek gratulálni.

A Candy Vénusz performansz kellékei

Hogy véded ki, hogy ne a botrányra élezze ki a média a munkásságodat, ha hírt ad rólad?

Volt már ilyen, és nehezen. Az egyik kereskedelmi televízióval 1 órát forgattunk, és sok tartalmas dologról beszélgettünk, a végén mégis a cukros bugyira és melldíszre szorítkoztak a megvágott anyagban, és a szexre élezték ki az egészet. Pedig nagyon nem mindegy, hogy mi a kontextus: én ilyesmikkel a művészetemben foglalkozom, nem máshol. Úgyhogy amikor hívnak, akkor rá szoktam kérdezni, hogy értelmes beszélgetést terveznek-e, vagy csak show-t akarnak, mert ha az utóbbit, akkor ne is jöjjenek.

A Háj’m Vénusz performansz előadása közben (2013)

Bevallottan csak a saját elvárásaidnak vagy hajlandó megfelelni. Mennyire nehezíted, vagy éppen könnyíted meg az életedet ezzel?

Az egyben üzenet is, hogy kizárólag magamnak akarok megfelelni. Néha megnehezítem ezzel az életemet, mert nem élek lehetőségekkel, és nem megyek bele pillanatnyi sikerekbe azért, hogy sok pénzt keressek rövid idő alatt. Hanem azzal vagyok elfoglalva, ami akkor éppen nagyon érdekel, és azt a saját nézőpontomból megfogalmazva akarom ábrázolni. Zsigeri szinten önmagamnak akarok megfelelni, és vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni. Idő kell hozzá, és ezt el kell fogadni. Ha például egyszer megfestem majd a szülésképemet, amin sokat gondolkodtam már, akkor biztos, hogy a saját nézőpontomat fogom megfesteni, mert úgy tudom kifejezni, mit éreztem és mit éltem át. Márpedig én ugye nem láttam semmit, csak a két feltett lábamat. A szülésképeken pedig általában szemből látjuk a szülő nőt. Ismét egy nézőpontváltás.

A Kincseim című sorozat képeivel, amelyek a női melleket felülről, női nézőpontból ábrázolják (2010)

Gondoskodó és gondolkodó nők

Állandó témád a gondoskodó-gondolkodó nő: egyszerre vannak jelen a vásznaidon a házimunkát végző asszonyok, és a globális, főleg nőket és gyerekeket érintő kihívások, többek között a menstruációs szegénység vagy az esélyegyenlőség hiánya. Ez mennyire a megoldás előmozdítására tett kísérlet, és mennyire a hála kifejeződése, amiért neked kevésbé kell küzdened ilyen gondokkal a világnak ezen a felén, és egy haladó szellemű, elfogadó férjjel az oldaladon?

Mind a kettő. A menstruációs szegénységet ábrázoló képem bevétele például egy az egyben ment a Unicefnek, de olyan is volt, hogy egy kép teljes árából egészségügyi betéteket vettem, és elküldtem egy anyaotthonba. A Bátor Tábor javára is árverezték már el a festményeimet. Tisztában vagyok vele, hogy köztes helyzetben vagyok: a harmadik világban élő nőkhöz képest jól élek, sok nyugati országhoz képest pedig egyáltalán nem. El szoktam gondolkodni rajta, hogy akkor vajon el kellene-e költöznöm külföldre. Mert a gyerekeimnek jobb lenne, de mégis hova? Mindemellett valamiért ideküldött engem a sors vagy az élet, hogy próbáljam itt megoldani a dolgokat. Persze szeretnék világhírű lenni: majd meglátjuk, hogy elérem vagy sem. De valamiért a kertes házamhoz ragaszkodom: örülök, hogy jó levegőt szívnak a gyerekeim, és kiegyensúlyozottak, jó helyük van, megvan mindenük. Lehet, hogy az is belejátszik, hogy öregszem, és nehezebben vagyok elmozdítható. A készülő doktori dolgozatomban írok egy lengyel nőművészről, Elżbieta Jabłońskáról, aki a Helyhez kötöttség (Zasiezenie) című fotósorozatában mindig a konyhában háttal állva mutatja a nőket. Van, akinek luxuskonyhája van, másoknak egyszerűbb. A fő üzenet mégis azonos: sok lengyel gyökeret ver ott, ahol van, amikor már megteremtette a maga életét, és akár párszáz kilométerrel sem költözik odébb, egy jobb állás reményében sem. Lehet, hogy néha kicsit kezdek ezzel a gondolattal azonosulni. Az előbb hívtam a férjemet, hogy lezárták a hidat a tüntetés miatt, mi meg még itt vagyunk Budapesten a kisebbik gyerekkel: mondtam neki, hogy maximum beállunk mi is, úgyis együttérzek a tüntetőkkel.

Mire ő?

Nem azt mondta, hogy „Mit képzelsz, gyerekkel?!” Hanem azt, hogy „Akkor vigyél több pelenkát.”

Női összefogás: Hitka Viktória társadalmi célú üzenetekkel teli tányérjai Fajgerné festményein

**********

Fajgerné Dudás Andrea Háziasszony katalizátora című kiállítása 2022. augusztus 14-ig látható a Godot Kortárs Művészeti Intézetben.

Kiemelt fotó: Hutanu Emil